Különleges vendégek érkeztek (utolsó bejegyzésem és ezzel búcsúzok is hű olvasóimtól)

Egész uton – hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

Tudom nem minden részlete illik a helyzethez, de körülbelül ez a vers tükrözte azt érzéseimet amikor a családom meglátogatott Leicesterben. Már hetek óta lázas volt a készülődés, hogy minden flottul menjen. Március 15-re időzítették Anyuék az utat. Reggel elindultak a repcsivel es kora délután már itt is voltak hipp hopp..legalábbis én úgy éreztem, mert mielőtt még kimentünk volna értük H-val a busz pályaudvarra, én délelőtt igyekeztem mindent puccba vágni az ő fogadásuk alkalmából. Bármivel végeztem mindig úgy éreztem, hogy még mindig nem tökéletes vmi…aztán rájöttem utólag,  hogy persze, hogy nem volt tökéletes, mert ők még nem voltak itt. :) Érkezésükre készítettem egy WELCOME táblát és egy plüss süni karjába helyeztem, amit anyukámank vettem, hiszen imádja a süniket. Bár már amikor kinéztem tudtam, hogy nem valószínű, hogy magukkal tudják majd vinni, mert nem egy kis darab, én mégsem bírtam ott hagyni a boltban.
Persze amikor az utolsó pillanatok voltak, hogy vége elindulhatunk értük H-val, minden összejött. Az áram elment hirtelen, a nő aki szokott jönni főzni, késett, hogy véletlenül se tudjunk elindulni időben. Én meg már kabátban meg csizmában topogtam az ajtóban indulásra készen. Aztán végre eljött a várva várt pillanat, hogy megálltunk a kis kocsival a pályaudvar mellett és én szélsebesen rohantam be, bízva benne, hogy hamar meglátom anyuékat végre. Ahogy beléptem az ajtón Anyu a párja és az öcsém mosolyára lettem figyelmes, nekem sem kellett több már küszködtem is a könnyeimmel és próbáltam erősen magamhoz ölelni őket és közben nem összekönnyezni a kabátjukat.

Cudar egy idő volt, de én mégis a világ legboldogabb embere voltam, mert ennyire még szerintem semmit sem vártam, mint ezt a látogatást.Mikor megérkeztünk haza igazi indiai ízekkel vendégeltük meg őket, h előre megkérdezte mit készítsünk és én a kedvencemet választottam. Mivel tudtam előre, hogy nem lesz sok időnk itt Leicesterben, gondosan előre elkészítettük a purikat, hogy ha megérkeznek Anyuék egyből tudjanak enni, aztán egy kis pihi és indulás is a városközpontba. Szegénykék nagyon fáradtak voltak, de én két óra alatt mindent meg akartam velük osztani, az összes élmény ami itt ért engem hirtelen a szemük elé tárult egy csapásra.  Arról nem is beszélve, hogy az angliai időjárást teljes mértékben megtapasztalhatták, mert hol esett hol fújt a szél, hol meg sütött hét ágra a nap.
Leicesterben az idő nagyon gyorsan elment és kora estére haza is kellett érnünk, mert várta őket egy vacsora meghívás indiai módra, amit L állt. Egy olyan étterembe szerette volna elvinni a család az én családomat, ahol azelőtt még én sem jártam. Ez egy csodálatos étterem volt, volt minden mi szem szájnak ingere, állításuk szerint közel 100 féle étel közül választhat a kedves vendég. Én úgy éreztem anyuék bőségesen be tudtak lakni, még így is hogy számukra szinte minden étel újdonság volt. Hozzáteszem halkan, hogy én is a nagy részét nem ismertem a kajáknak.
Miután mindenki kellően tele ette magát, elindultunk haza és ezúttal senkit sem kellett elringatni. Anyumék megkapták K szobáját, én pedig öcsémmel osztoztam a szobámon. Bár lett volna még miről beszélgetnünk, muszáj volt aludnunk, mert másnap 5kor kellett kelnünk, hiszen jött a taxi értünk, hogy vigyen a busz pályaudvara és mehessünk Londonba.

Másnap én vertem föl mindenkit a legmélyebb álmából. Öcsém nagyon kedves volt, mert hajnalok hajnalán segített elkészíteni a szendvicseket az útra és összehajtogatni a tiszta ruhákat, mert addig nem akartam elindulni, amíg az nincs kész, hiszen tudtam, ha visszatérek még több munka fog rám várni…

Hosszú utazás várt ránk, amíg Londonba értünk, de azt kell hogy mondjam MEGÉRTE!! Az a látvány, ami elém tárult valami csodálatos!! Még így is azt kell hogy mondjam, hogy elég feszített ütemterv volt, de hát nem is csoda, mert amennyi látnivaló van ott, képtelenség megtekinteni mindent teljes pompájában két nap alatt, helyesbítek MÁS FÉL nap alatt. Szegény Anyumékat sajnáltam a legjobban, hogy ha bele gondolok, ők minden áldott nap utaztak nem keveset, és amikor végre nem utaztak akkor meg egyik helyről a másikra kellett rohanniuk. Nem irigyeltem őket.

Mint ahogy azt előre lefixáltuk a szombat estét a Pizza Hutban töltöttük, a kedvenc pizzázómba. Ennek félig meddig önző okai is voltak, mert rettenetesen vágytam már egy igazán jó pizzára, de az sem volt mellékes, hogy valahol vacsiznia kellett a családnak, mert a hotelban, ahol megszálltunk nem volt se reggelink se vacsink, szóval próbáltam előre bevásárolni életmentő rágcsákat meg miegymást az útra, de ez a pizzázás be volt ígérve. Lényegében úgy gondoltam, hogy az lesz az egyetlen olyan program, ahol nyugodt körülmények között tudunk majd lelkizini meg beszélgetni egymással.
Ha nem haragszotok, ebben a cikkben nem London nevezetességeinek mesésségéről fogok nektek beszámolni, mert azokat úgy is élőben kell megtapasztalni, ha valakit érdekel, leírva nem lehet őgy átadni a látványt. Ezért gondoltam úgy, hogy inkább arról írok mik zajlódtak le bennem, amikor itt voltak Anyumék.

Másnap már kora reggel izgatott voltam, mert aznap volt  a Szent Patrik nap, amire már jü előre rákészültem mindenféle csáppal, kalappal, kitűzőkkel, arcfestékkel. A lényeg, hogy zöld legyen valami, mert ha nem félő volt, hogy megcsipked egy vadidegen az utcán, csak úgy, mert Patrik nap van. Én amit csak lehetett magamra aggattam, az arcomra pedig egy zöld lóherét és egy ír zászlót festettem, hát mondanom sem kell, hogy ha öcsémmel karöltve jelentünk meg valahol, egyértelműnek vették, hogy írek vagyunk :D EZ még sokszor előnyünkre is vált egyébként, mert mindenki, amikor meglátott a muris csápunkkal és az elhivatottságunkkal az arcunkon, nagyon kedves volt és boldog Szent Patrik napot kívánt. Egyébként nem úgy történt, ahogy vártuk, hogy mindenütt zöld koboldnak álcázott emberek szaladgáltak és nagy csipkedő harc volt. Mondhatni csak magunkat láttam így beöltözve, de ez cseppet sem tántorított el bennünket, SŐT, szerintem a többiek nevében is mondhatom, hogy élveztük!!

Ez a nap nagyon gyorsan elment, talán azért is, mert tudtam, már csak pár óráig élvezhetem kicsiny,de annál szeretetre méltóbb családom társaságát. Ugyanis tudtam, hogy kettőre nekik már el kell érniük a buszukat, nekem pedig a sajátomat, ami nem volt előre lefoglalva később ebből adódott is egy kisebb kiborulásos pityergéses jelenetem… Az idő csak úgy rohant és én még mindig úgy éreztem Anyuék csak most jöttek és máris itt hagyna?! Rossz volt ezekre gondolni, de nem ringathattam magam téves képzelgésekbe, miszerint magukkal visznek, majd vagy itt maradnak, mert sajnos ez lehetetlen volt.  Nem sokkal azután, hogy ezen elmélkedtem, már el is jött a nem várt idő, vagyis a búcsúzásé… Nem úgy képzeltem el ezt a pillanatot, hogy majd egy száguldó metrón fogunk könnyes búcsút venni egymástól, de hát így alakult, az élet így hozta. Miután leszálltam a metróról még tudtam integetni nekik, mert ők pár megállóval tovább mentek és láttam, ahogy Anyu egy zsepivel törölgeti könnyes szemeit és ahelyett, hogy én is rákezdtem volna nagy magányomban, inkább elmosolyodtam, mert tudtam ez azt is jelenti egyben, hogy várni fognak haza engem és ez igazán jól esett.
Miután elveszett a metró a nagy sötétségben, „Patriktalanítottam” magamat, mert úgy gondoltam, egyedül már nem olyan mókás végig vonulni így a busz pályaudvarig, meg amúgy sem éreztem helyén valónak az örömködést egy ilyen szomorú pillanat után. Valószínűleg páran furcsán nézhettek rám a metró megállóban egy ilyen jelenet után, de nem igazán foglalkoztatott. Rohantam, hogy megvegyem a buszjegyem Leicesterbe. A pénztáros hölgy nagy megdöbbenésemre közölte, hogy ha ma akarok utazni, akkor a legközelebbi időpont az 18:30. Ez csak azért volt döbbenetes, mert én fél kettő után 10 perccel jártam ott és anyum azt mondtal, hogy azért nem vették meg a jegyem előre, mert nem tudták mikor fogunk végezni és nem akarta, hogy esetlegesen lekéssem a buszomat, így ezt a feladatot rám bízta. Nem is lett volna ezzel baj, de azt nem kalkuláltuk bele, hogy mivan ha tele vannak a buszok és én így pórul jártam. Nem is amiatt borultam ki, hogy cirka 5 órát kell egy pályaudvaron tobzódnom, ahol még a wc használatért is fizetni kell, pedig ennyiidő alatt már majdnem oda vissza megjártam volna a London-Leicester útvonalat, hanem amiatt idegeskedtem, hogy ennyi erővel elmehettem volna anyuékkal, ha tudom hogy ennyi időm lesz. Még jó, hogx volt nálam rengeteg kaja meg az előző napi pizza maradék, így legalább evéssel el tudtam tölteni az időm egy részét. A maradék időben pedig vadásztam a wifit, hogy legalább tudjak valakivel kommunikálni, hogy ne unjam halálra magam. Továbbá felváltva imádkoztam a telefonom és az Ipodom akkumlátor élettartamáért és nem utolsó sorban olyan okos voltam, hogy lapult a táskámban egy Joy és egy Cosmo magazin, ezek ilyenkor életmentőek lehetnek :D
Szó ami szó végül is a várakozáson kívül minden nagyon jólo sikerült éppségben haza jöttem még az utolsó buszok egyikével és még este 10 magasságában neki állhattam a rengeteg házimunkának, smi természetesen megvárt engem! :D