Egy átlagos nap

Most leírom nektek, hogyan is zajlik egy átlagos napom. Reggel felkelek 6:50kor, ami nálatok 7:50 ugye már. Aztán gyorsan felöltözök és rendbe rakom magam, már amennyire illik. K utánam kel és az a dolgom vele, hogy felöltöztetem, de előtte alaposan bekrémezem az egész testét, mert ekcémás a bőre és ezt nagyon sokszor hangsúlyozza H, hogy nagyon száraz bőrrel rendelkezik, szóval el ne felejtsem. K utálja természetesen ezt, mert nagyon csikis és a hideg rémre is sokat panaszkodik, de általában megoldom.  Az öltöztetésnél nem kell ugye sokat gondolkodnom mit adjak rá, mert itt van iskolai egyenruha, szóval örüljetek gyerekek, hogy ti válogathattok, bár nekünk „szülőknek” be kell valljam lényegesen egyszerűbb ez a megoldás, mint hogy reggel vacilláljon a gyerek a Ben10-es és a Pókemberes felső között, mikor már rég el kellett volna készülnie. Tehát ilyen szempontból praktikusabb. K-val inkább a következő feladatomnál vannak gondok. Mivel ő ha felöltözött, megmosta a fogát és bekrémeztem , akkor általában úgy gondolja, hogy szabad a pálya és mehet ps-ezni. Ezzel még nem is lenne nagy probléma, ha nem kéne minden reggel megreggeliztetnem. Ez abból áll, ahogy H mondaná: „tej reggeli”. Úgy képzeljétek el, mint egy tápszer. Ilyet kell neki csinálnom egy bögrében és kanállal adagolni a szájába, úgy hogy ő áll és átszellemülten játszik (szerintem rutinosabb szülők tudják ez mit jelent) és ugye már az iskolai egyenruhájában van, tehát nagyon óvatosnak kell lennem, nehogy „leetessem”! Ezt a szót most gyártottam, a leegye magát-ból, de mivel én etetem ezért gondoltam így jobban hangzikJ) Ez a por nagyon sok vitamint és tápanyagot tartalmaz állítólag, de a szagát sem bírom. Ezután adni kell neki különböző vitaminokat, de itt a gyerek vitamin is úgy néz ki, mint valami gumicukor (először azt hittem az), szóval nagyon jópofa. Mindezekkel végeznünk kell 7:40ig, mert akkor jön az iskolabusz, amire fel kell raknom K-t. Ez olyan rendszer, mint amit a filmeken vagy a mesékben láttok, azt leszámítva, hogy nem úgy néz ki, mint a filmeke, hanem egy sima kisbuszt képzeljetek el, ami sárga.

Ezért kell tehát sietnünk, hogy elérjük a  buszt, mert ha mégsem akkor H-nak kell iskolába vinnie… Egyébként nem egy távolság a buszmegálló, 50m-re van, szerintem ezt a távot még az inglisek is inchben mérik :D Nagyon jó érzés, hogy van értelme felkelni reggelente, van célunk és hogy gondoskodhatok valakiről. Szeretek felelősséget vállalni, mert így hasznosnak érezhetem magam.

Mikor begördül a busz, K-val könnyes búcsút veszünk egymástól, ami annyit takar, hogy kikapja a kezemből az iskolatáskáját (itt nem 20 kilós szerencsére a kicsik táskája, olyan,mint egy textil dosszié, ez is mindenkinek egyforma iskola logóval van ellátva és egy füzet meg egy ceruza van csak szinte benne,nagyon minimalisták,majd rakok fel képet róla a galériába) és mint eb a piszkát ott hagy,majd felszáll a buszra. A gyerekek már csak ilyenek, se puszi se pá csak mennek. Ők amúgy sem egy nagy búcsúzkodós nép, általában a szülők sem köszönnek el egymástól reggelente. Maximum annyit mondanak már a ajtón kívülről, hogy: ’Bye!’. Nekem ez még furcsa. Ellenben naponta vagy ötször érdeklődnek a pillanatnyi kedélyállapotom iránt. Nem tudom,hogy valóban érdekli-e őket vagy csak udvariasságból kérdik,  de mindenesetre jól esik.

Amint felraktam K-t a buszra, sietek vissza, mert megannyi munka vár rám. H nem szokott konkrét feladatokat adni,mindent magamtól csinálok és ha valami eszébe jut pluszba, akkor még azt is megcsinálom.
 

A mosatlan mindennapra összegyűlik, még úgy is, hogy külön kell mosni a gyerekek és a mi ruháinkat. Ezért általában ezzel indítom a napot. Ezután elmosogatom a reggeli után maradt szennyes tányérokat és az előző esti lefekvésem utáni időkből származó kisebb tányér kupacot. Evőeszköz általában csak akkor van, ha én is ettem, mert ők szinte mindent kézzel esznek, a chapati (náluk ez van kenyér helyett) segítségével. Engem is tanítgattak, úgy éreztem magam, mint a Sir Lancelot étteremben:) Én még ebben elég béna vagyok, sokszor több szósz landol a ruhámon, mint a számban. Én vagyok a harmadik gyerekük :D

Ha K itthon ebédel velünk (pl. hétvégén), akkor közben etetnem is kell, mert Ő az indiai kaját, csak így hajlandó megenni, minden mást megeszik magától.

Visszatérve a napomra, miközben zajlik a mosás, én leszedem az előző nap kiteregetett ruhákat a fregoliról (Tomimnak: teregetőről:D), és bedobom egy zsákba, mert később H ebből kiválogatja melyek a vasalandók. A kedvenceim az apróbb cseprőbb kis babaruhák, imádom őket. A-nak van egy olyan body-ja, amire az van írva angolul: “Szeretem a testvéremet K-t!”. H-ék csináltatták, nagyon édes.

Ezután, amit már H kiválogatott a ruhák közül, azt kivasalom. Ne gondoljatok nagy mennyiségre, általában ez nap 4-5 ruhát jelent, amiben csak 1-2 ing van. Pluszba, ha szeretném, akkor szorgalomból a saját ruháimat is átvasalom (mindig megcsinálom, mert nekem igényem van rá). Ezen kívül, eddigi tapasztalataim szerint H-nak két naponta van igénye az egész lakás ‘sterilizálására’ :) Mielőtt nagy dolgokra gondolnátok, szólok, hogy csak én túlzom el, csupán porszívózást, söprést, a tűzhely lemosását várja el tőlem:)

Mindeközben H alszik és sokszor megkér, hogy verjem fel álmából, ekkor vagy akkor. Ez kicsit kellemetlen nekem, mert mindig félek, hogy frászt kap tőlem. Mikor kimászik a barlangjából, mint a medve, mikor felébred téli álmából tavasszal, mindig megkér, hogy készítsem el a rizst.

Ezt egy nagy tálban szoktam csinálni. H mindig megmondja, hogy aznap éppen hány pohárkával mérjek ki. Megmosom, utána engedek rá vizet, és 20 percre a mikróba rakom. Ez a módszer nekem új, hasonlít Anyuci “lusta krumplipüréjéhez”, ahogy öcsém szokta említeni. Ezt most nem fejteném ki… Nem értem amúgy, ha ilyen sok időre kell berakni, akkor miért nem egyszerűbb már megfőzni, de H ehhez ragaszkodik.

H látja rajtam, hogy nem vagyok totál analfabéta a főzéshez sem, így ma már arra is megkért, hogy vágjam fel neki a krumplit és a hagymát. Bevallom jól esett, hogy látja bennem a lehetőséget és tetszik neki, hogy így érdeklődök a konyhájuk és a kultúrájuk iránt is.

A mai napig egyébként szerintem elég alkalmazkodó vagyok, az indiai íz világra is elég jól reagáltam, eddig mindent megettem, hős vagyok! Viszont tegnap megkérdeztem H-t, hogy ők nem unják-e, hogy mindennap rizst esznek?! Az volt a válasza, hogy nem, mert mindennap különböző ízű szószokkal eszik. Ami részben igaz is az étkezés elejét tekintve, de mire a végére érek, mindegyiknél azt érzem, hogy leég a szám és tüzet okádnék, mint egy sárkány... H visszakérdezett, hogy én unom a rizst?! Mondtam neki, hogy azt nem, mert maximum eszem chapatival vagy naannal vagy purival (ezek hasonlóak, majd lesz külön cikk ezekről). Nekem az az unalmas inkább, hogy mindennap csípős ételeket eszünk, félek, hogy megfájdul a pocim.:(

H nagyon kedvesen reagálta le ezt a mondatomat, mert felajánlotta, hogyha gondolom még “csípősítés” (chilivel) előtt kiszed nekem külön  néha, meg ha gondolom, csinálhatok magamnak bármi kedvemre valót. Bár ez sem egyszerű, mert a minap gondoltam rá, hogy csinálok egy szimpla szendvicset magamnak, de ez nem az a világ kérem szépen. Itt se felvágott, se sajt nincs mindenkinél otthon. Ők csak akkor esznek ilyet, ha út közben kell gyorsan bekapniuk valamit és nincs a közelben egy indiai gyors étterem. :)

A nap utolsó feladata az, hogy K-t összekell szedni, vagy egyedül nekem ugyanott, ahol felraktam a buszra, vagy kocsival elmegyünk érte együtt. Ez attól függ, hogy K-nak van-e valamilyen edzése, mert K nagyon hiperaktív gyerkőc. Jár karatéra, focira, íjászatra és úszásra és még a családdal közösen ugye teniszezni is!! Szerencsére a legtöbb ilyen fajta tevékenysége az iskolában zajlik, tehát kevesebb macerával jár, mintha ide-oda kéne vele rohangálni délutánonként. Csupán ilyenkor azért megyünk érte, mert később van vége, mint ahogy a busz hazahozná.

Házi feladat náluk csak egyszer van a héten (tudom most irigykedtek gyerekek, de hát mindennek megvan az előnye és a hátránya, ne aggódjatok) , így az nem túl problémás.

Bővebben a házi feladatokról, majd még beszámolok holnap.

Ezeken kívül mosogatok egész nap és segítek a bébi körüli teendőkben. Nagyon sokat van ébren A. Alig van a kiságyában, mert akkor H szerint sír, így folyton Ő vagy én kezemben tartjuk vagy a szőnyegén fekve rúgkapál a csillivilli forgó, pörgő, zörgő, színes és daloló kis mütyűrök után, amik a feje fölött lógnak.

Nos, mint látjátok, azért van mit tenni, nem unatkozok. Talán ezért is van az, hogy ritkán és keveset tudok írni, hőn szeretett blogomba, de remélem ezzel a hosszú irományommal, most kielégítő magyarázattal szolgáltam bűnömért Nektek.:)

Puszi és Pápá:)